Az éghajlatváltozás következtében fellépő extrém időjárási események egyre nagyobb károkat okoznak a globális légiközlekedéseben. Rengetegen maradnak távol az úticéljaiktól és sokba kerül a károk helyreállítása. Tipikusan alacsonyan fekvő, eredendően mocsaras területeken lévő nagy amerikai repülőterek kerülnek bajba a rendkívül szélsőséges időjárási események következtében.
Fotó: Bloomberg Businesweek
A 2012 év végén lecsapó szupervihar New York városának három fő repülőterét is bezárásra kényszerítette. A LaGuardia International (KLGA) járt a legrosszabbul, ugyanis Sandy 3,7 méter magas hullámai áttörték a repülőteret védő rézsüt és hirtelen 380 millió liter víz árasztotta el a területet, három napos bezárást vonva maga után.
Foto: Drexel News Blog
A képen is látható, hogy a LaGuardia meglévő áradás elleni védelme nem vizsgázott túl jól. A katasztrófa után kénytelenek voltak olyan átalakításokat elvégezni, amelyek a jövőben majd képesek lesznek megvédeni a repülőteret az extrém időjárási eseményektől. A felújításra 37,5 millió dollárt fordítottak. A projekt elsősorban új védelmi töltések létesítését jelenti, főként a létfontosságú infrastruktúrákat rejtő épületek körül, mint például a futópálya és gurulóút-rendszer fénytechnikája, továbbá áradás elleni betonfal építését bizonyos elektromos alállomások védelme érdekében (pl. a szivattyú állomások). Gravitációs elven működő csapadék elvezetéssel is kiegészítik a meglévő csatornarendszert, továbbá a projekt fontos elemeit jelenti az elektromos hálózatok stabilitásának, illetve a vészhelyzeti tartalék generátorok megbízhatóságának növelése is.
Sajnos általános, hogy elavult infrastruktúrával működnek a legnagyobb repülőterek, bizonyos részeik akár 50-60 évesek is lehetnek. Ennek oka, hogy elsősorban a bővítésre fektették a hangsúlyt az elmúlt években, nem a meglévő építmények korszerűsítésére.
Az Egyesült Államok 13 legnagyobb repülőtereinek (a LaGuardia-t is beleszámítva) minden esetben legalább egy futópályája 3,7 m-re alacsonyabban fekszik, mint az aktuális tengerszint. Ez a tény az említett repülőtereket különösen veszélyeztetetté teszi mind áradásokkal szemben, mind a jövőben várható tengerszint emelkedéssel szemben. A tipikusan néhány négyzetkilométer kiterjedésű, alacsony fekvésű, sík (korábban lápos, vizenyős) területek sokszor nagyobb víztömeg (pl. tenger, óceán) közelében létesültek, ugyanis ilyen, akadálymentes területeken tudják legbiztonságosabba kiszolgálni a légi forgalmat. Ugyanakkor mindez azt is jelenti, hogy ezek a futópályák és repülőtéri létesítmények nagyon csekélyen képesek ellenállni az áradásoknak, erős szeleknek és egyéb természeti erőknek.
A John F. Kennedy repülőtér (New York) felülnézetből
Fotó: Airliners.com
A Perth-i egyetem álláspontja szerint ma már olyan vízelvezető rendszereket kellene tervezni ezekre a repülőterekre, amelyek nem csak a szokásos csapadékvíz elvezetésére képesek, hanem a közeli víztestek esetenkénti felduzzadásából, áradásából keletkező többletet is képesek kezelni.
A LaGuardia és a John F. Kennedy is tengerszinten, vagy ahhoz nagyon közel helyezkedik el. A prózai magyarázat, hogy annak idején ezek voltak a legolcsóbb területek. Az 1920-1940-es években, amikor a legnagyobb amerikai repterek épültek, a közeli városok kiszorították őket a távolabbi, mocsaras területekre. A washingtoni Ronald Reagan Repülőtér (KDCA) például iszapos talajra, a Potomac folyó hordalékára épült 7 km távolságra Washington D.C.-től, hasonlóképp Newark Repülőteréhez, amely egy 27,5 ha mocsaras területen létesült 24 km-re Manhattan belvárosától.
A Ronald Reagan Repülőtér (Washington) felülnézetből
Fotó: Airliners.com
Sebezhetőségükből adódóan a repülőtereknek a jövőbeni fejlesztéseiknél figyelembe kell venniük a lehetséges időjárási viszontagságokat. Tervezéskor az a bevett gyakorlat, hogy általában az elmúlt 50 év legerősebb szélviharát veszik figyelembe, de manapság ez már kevés lehet, sajnos egyre gyakoribbak a rekord viharok és már az elmúlt 100 év legszélsőségesebb időjárási eseményeire kell tervezni.
